2007. november 22., csütörtök

Karcsi újra itthon

Hétfő éjjel megérkezett Karcsi Párizsból.

Másnap reggel Anna nagy örömmel nyugtázta, hogy végre teljes a család. Reggeli közben odaadóan szemlélte apját az etetőszékéből, rámutatott és ujjongva mondta: apa.


Julcsi még akkor éjjel 11 körül felkelt, vizet kért, apa ment be hozzá. Első meglepetésében még nagyobb hévvel követelte a vizet, aztán meg ki akart szállni.
Nem volt hajlandó odamenni Karcsihoz, az én ölemből szemlélte és várakozott, hogy valami meggyőző magyarázatot kapjon arra, miért hagyta itt apa újabb egy hétre. Jó hangosan még azt is megkérdezte: nagypapi hol van? Szóval kétség nem férhetett hozzá, hogy neki ugyan mindegy, itt van apa vagy nincs. Mint egy sértődős felnőtt. Aztán amikor elmagyaráztam neki újra, hogy apának Párizsba kellet mennie, dolga volt, zongorázott, de sietett vissza hozzá, akkor végre odaszaladt Karcsihoz és nem lehetett leválasztani róla. Velünk aludt el a nagyágyon.
Ő ilyen. Amikor kórházba kellett mennem, először a szülés után 10 nappal, mert bennem hagyták a méhlepény egy darabját, majd másodszor, amikor Annát a hordozós baleset érte, nagyon-nagyon megbántódott. Szegény, nem csodálom, hirtelen eltűntem az életéből pár napra. És mind a kétszer úgy, hogy nem gondoltam előre, hogy bent kell maradnom. Mindkét alkalommal a kórházban csak akkor volt hajlandó szóba állni velem, amikor pontosan, felnőttesen elmagyaráztam neki, miért kellett eljönnöm otthonról.

Egyébként ő nem tud velünk aludni. Mások gondterhelten mesélik, hogy a kétéves gyerekük éjjelente átköltözik az ágyukba. Nálunk forditva van: ez az egyetlen este volt, hogy Julcsi velünk aludt el, és hajnalban sirva ébredt, hogy vissza akar menni a kiságyába.

Nincsenek megjegyzések: