2009. június 28., vasárnap

Az Anna-kérdés

Anna elég sok fejtörést okoz nekem. Jellemzését a pozitivumokkal kezdem: okos, mókás, ötletes, ragaszkodó. És most jön a viszont: majd másfél éve tépi az idegeimet, nem kispályás módon. Már nem tudom pontosan visszaidézni, hogy kezdődött, csak azt tudom leirni, most hol tartunk. Sajnos ott, hogy néha már elég egy szót szólnia és elönt a harag.
Kétféle módon viselkedik: egyrészt bújós, folyton rám mászik, gyakorlatilag nem enged szabadon mozdulni. Társaságban egyáltalán nem, itthon gyakran nem. Cserfes, keresi a bajt, huncutkodik, rosszalkodik, és nehezen látja be, mi a gond ezzel. Ez persze életkori sajátosság is, hiszen még csak két és fél éves.
Másrészt retteg a világtól, gyerekekkel egyáltalán nem barátkozik, felnőttekkel is csak ritkán, ha hosszan szeliditik előtte. Talán egyedül Irma nénivel nem kezdi mindig előről a szokásos barátságtalan köröket. A legjobb barátainktól is fél, nem meri megmondani, ha valami baj van. Tegnap este pizzériában voltunk, a pincehelyiségben biliárd és csocsószoba volt. Mi Annával és Julcsival pingpongoztunk, a többiek biliárdoztak. Amikor feléjük gurult a pingponglabda, Anna nem mert érte menni. A keresztszüleiről van szó, akikkel sok időt töltünk együtt.
A bölcsődében egész nap hallgatott, nem játszott senkivel, és a végén valamin megbántódott, de hogy miért, azt már sosem tudjuk meg, mindenesetre olyan keservesen sirt, hogy nem vittem többet. Amióta itthon van, hazai pályán egyre aranyosabb, Julcsival úgy játszanak, hogy filmet lehetne forgatni belőle, jóizűeket kacagnak.
A végtelenségig provokál, hogy meddig mehet el. Nem tudom kezelni a helyzetet. Társaságban rám mászik, ugrál rajtam, nem tudom elküldeni, nem tágit. Néha jólesne szabadon beszélgetni, nyugodtan megenni valamit, de nem tehetem, mert ott nyüzsög rajtam. Emiatt nem tudom úgy megszidni, mintha nagyon rosszalkodna, de szép szóval sem tudom meggyőzni.
Nagyon sokat kiabálok vele, egy pillanat alatt felhúz. Ha valami nem tetszik neki, azonnal visit. Ha Julcsi hozzáér, ha nem tudja felhúzni a zoknit, ha nem kap meg azonnal valamit...
Gyakorlatilag folyamatosan vele kell foglalkoznom. Ez nem jó magam miatt, mert egy idő után rabságnak élem meg (mindennap újrakezdődik a folyamat, reggel még szivesen bújok össze vele), és nem jó Julcsi miatt, mert kevés idő jut rá. Persze megteremtem az időt arra is, hogy őt babusgassam, de igazán komoly játékra vele nincs idő, pedig igényelné.
Julcsit nagyon szeretik az emberek, mindenkinek azonnal belopja magát a szivébe. Anna barátságtalan, tartózkodó, sőt, elhúzódó, igy vele még a barátaink is egyre kevesebbet foglalkoznak. Emiatt meg úgy érzem, neki még több szeretetre van szüksége részemről, hiszen másoktól nem kapja meg. Ha viszont folyamatosan dédelgetem, tényleg teljesen hozzám nő, szó szerint, fizikai értelemben is.
Nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel, ha valakinek van ötlete, szivesen fogadom.

5 megjegyzés:

Morvay Réka írta...

Szia Zsuzsa,

Szerintem nem tudsz túl sok mindent kezdeni ezzel a helyzettel. Nekem úgy tűnik, hogy egy része életkori sajátosság, egy része pedig egyszerűen a természete. Terelgetni tudod amerre szeretnéd, és megpróbálni kialakítani magadnak azt a kis szférát amennyi kell, hogy ne idegesítsen annyira...

Nálunk is hasonló a helyzet, Szilvi állandóan rajtam mászik, bújik, szopni kér, megölel, puszil, stb. A különbség az, hogy én élvezem az esetek 90%-ban mikor ezt teszi. Amikor nem élvezem, akkor először szépen, aztán indulatosabban kérem, hogy ne tegye, akkor durci vagy üvöltés lesz a vége nálunk is, és elmegy panaszkodni az apjának.

Zsuzsa sokkal kevésbé bújós, de ennek ellenére sokkal jobban igényli, hogy játsszak vele. Szilvi szépen eljátszik magában is (csak legyen idege az embernek elviselni, hogy mit művel esetleg játék gyanánt...)

Szóval azt akarom mondani, hogy szerintem ezt át kell vészelni, úgy, hogy közben a saját szükségleteidre is figyelsz. Ugyanis kinövi. :) Azt nem fogod tudni befolyásolni közvetlenül, hogy Anna legyen barátságosabb másokkal vagy kevésbé igényeljen téged ha ott vagy. A körülményeket tudod valamennyire befolyásolni: szerintem is jó ötlet lenne őt oviba rakni a bölcsi helyett, ha lehet, és ha úgy gondolod, hogy ott megkapja azt a személyre szabott figyelmet, amire neki szüksége van. Illetve a saját lelki békéd érdekében átadni őt Irma néninek néha, egyrészt hogy mással is legyen, másrészt hogy neked legyen kimenőd mellőle. Még úgy is, ha a felszabadult időt Julcsival töltöd.

Erről jut eszembe, hogy volt egy gyerekpszichiáter ismerősöm, 2 gyerekük volt akkor (azóta van 3), és náluk az volt a rendszer, hogy egy héten egyszer a két szülő külön-külön programra vitte a két gyereket. Persze minden héten a másikat, de a lényeg az volt, hogy mindkét gyereknek jusson mindkét szülőből, és saját programból. Ezt nálatok nem lehetne bevezetni? Átadni Annát Karcsinak amíg te Julcsival foglalkozol, és fordítva?

Zsuzsa írta...

Réka, köszi:)
Igen, megpróbálok több időt tölteni kettesben Julcsival.
Nálunk is őgy alakult ki ez a helyzet, hogy élvezem, amikor hozzám bújik, Julcsi nem volt ilyen bújós. Jó dolog összeölelkezni, az is jó, ha egy kismajom rám csimpaszkodik..., de néha levegőt is kellene vennem.

Morvay Réka írta...

Azóta tovább gondolkoztam a helyzeten, és felmerült bennem, hogy nálunk fordítva van...

Zsuzsa az, aki az idegeimre megy a folytonos nyafogásával, és valószínűleg beléptem vele egy ördögi körbe. Szilvit kielégíti az összebújás, szopizás, majomkodás. Az esetek nagy részében mosolygós, jókedvű, csintalan, ha baja is van, egy pár perc üvöltés után már megint vigyorog. Zsuzsa ellenben kitartóan tud durcogni, ővele már játszani kéne hogy lekössem, de ha erre nincs időm vagy kedvem, akkor az idegeimet tépi a nyűglődésével, amitől persze még kevesebb kedvem van játszani vele. És inkább Szilvihez fordulok, mert az ő igényeit könnyebb kielégíteni, pedig Zsuzsának is legalább akkora, ha nem nagyobb, szüksége lenne arra, hogy vele is foglalkozzam.

Ezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy könnyű egy ilyen ördögi körforgásba belekerülni, és nehéz belőle kilábalni. Nálatok nincs féltékenység a két gyerek között? Nálunk pont emiatt talán, de van. És Zsuzsa a féltékenyebb.

aarkus írta...

Nálunk Áron hasonló személyiség, persze mivel már öt éves múlt, jobban oldódik, bátrabb, nem ennyire markánsak a problémák.

Nekem sokat segített Anna, aki pátyolgatta, terelgette az öccsét idegen környezetben, az oviban főként, egyfajta anyapótlék lett Áronnak. És, ahogy Réka írta: ilyenkor még fontosabb az apa szerepe. Gábor volt az, aki, ha úgy alakult, társaságban elvitte Áront külön játszani, sétálni, könyvet nézegetni, amikor nekem elég volt.

Nehéz volt elfogadni ezt a helyzetet, de végül akkor lett jobb, amikor képesek lettünk eleve számolni azzal, hogy Áron kevesebbet bír és hajlandó alkalmazkodni, mint a nővére tette. Szerencsére kinövik, innen nézve már azt is mondhatom: elég gyorsan. Persze akkoriban nem így gondoltam.... :-))))) Kitartás!

Zsuzsa írta...

Réka, nálunk is hasonló a két lány viselkedése, csak Julcsi a lágyabb személyiség, őt könnyebb kezelni, még ha nyafog is. Anna pedig bújós ugyan, sokat szeretget, de örökké elégedetlenkedik, jó hangosan.

Eszter, szia:)
Most azért kicsit megnyugtattál. Sejtettem én, hogy elmúlik majd (aztán majd visszatér, máskor, máshogy), csak győzzem kivárni. nagyon türelmetlen vagyok.
Igaz, amióta leirtam az Anna-kérdést, kezd változni a helyzet. Ma nagyrészt aranyos, jó kislány volt, és nem csak én éreztem jobban magam ettől, hanem ő is, szerencsére.