2010. január 30., szombat

Programok, játék, mesék

Sokfelé járunk mostanában, nemrég voltunk Kolompos táncházban, csütörtökön Julcsival megnéztük a Hattyúk tavát a Művészetek palotájában, ma szánkóztunk és elmentünk (volna) játszóházba, este pedig táncházban voltunk.
Érdekes, hogy régebben mennyire szerettünk menni, látni, kerestük az élményeket, most pedig sokszor inkább itthon szeretnek lenni a lányok. Az indulás sosem egyértelmű, hol egyikük, hol másikuk nem akar menni. A Kolompos táncház és a balett előadás egyértelmű siker volt, a mai program délelőtti része azonban nehezen indult. Ők csak szánkózni szerettek volna, aztán Julcsinak fázott a lába és nem is maradtunk a játszóházban, a református templomban. Az esti táncházat nagyon várták, jól is érezték magukat, de nem volt osztatlan a lelkesedésük, amikor indulni kellett.
A balett különleges alkalom volt. Elhatároztam ugyanis (még Anna születésekor, csak azóta sem nagyon tudom betartani), hogy rendszeresen lesznek olyan napok, amikor csak az egyikükkel megyek valahová. Ritkán sikerül. Most megbeszéltük, hogy csak Julcsi jön el velem szinházba, aztán a munkahelyemre. Anna kicsit sérelmezte, hogy nem ő, de megértette, hogy majd a jövő héten neki nem kell egy nap oviba menni, hanem kinézünk valami programot csak kettőnknek, és milyen jó lesz. Julcsi örült, de amikor Anna oviba indult, sokszor elmondta, hogy ő mennyire szeret oviba járni. Azóta is foglalkoztat, vajon ennyire empatikus és Annát akarta megnyugtatni, biztatni, vagy tényleg szivesen ment volna akár oviba is aznap.
Anna este belázasodott, igy pénteken nem ment oviba, és akkor a nővére sem akart menni. Egész nap szerepjátékokat játszottak egymással lankadatlan lelkesedéssel, nagyon élvezték. Néha lelkifurdalásom támad, hogy nem tanitom meg őket társasjátékozni, babázni (tudom, ez elvileg magától jön, de ők sosem babáznak, csak az állataikkal játszanak), de aztán ilyenkor próbálkozom, napokig játszom velük ilyesmiket, ám amikor kettesebn maradnak, mindig a szerepjátéké a főszerep. Még a rajzolás és a vagdincsolás jöhet szóba mellette.
Holnap megint csendes itthoni program lesz. Örülök, mert a háromnaposra nyúlt hétvége első két napján egyáltalán nem kapcsoltuk be a tévét, talán holnap sem fogjuk. Julcsi egyszer kérte csak, pedig ő nagyon szeret meséket nézni. Időnként megtapogatja a fejét és kockának érzi, mert azzal szoktunk viccelni, hogy kockafeje lesz, ha sokat nézi a tévét. Ja, a tévénézés nálunk nem tévé (nem is fizettünk elő kábeltévére), hanem mesedévédék, videók. Esetleg egy-két mese a netről, de onnan inkább angol és olasz dalocskákat szoktunk hallgatni, illetve nézni az animációkat. Tévét csak Mariannéknál látnak, akkor elég nehéz leválasztani őket a Minimaxról. Vagy Flóráéknál, de ott csak bizonyos meséket és nagyon ritkán. Mariannéknál is szeretném visszafogni a tévézést, csak olyan nehéz, mert olyankor én nyugodtan beszélgethetek.
Tévé helyett sokszor hallgatnak meséket régi bakelitlemezekről. Na meg apukájuktól, akire most éppen haragszom, mert alkalmatlan családi vonatkozásban tekinteni az időre, és annak beosztására, de azt el kell ismernem, hogy a lányok nagyon gazdag mesekincs birtokosai lesznek általa.
Az Ödönke és Bödönke mesék kezdetben meglehetősen morbid, sajátos humorú történetek voltak, de egyre inkább át- meg átszövik a valódi népmesei elemek. Igazi mesemondó lett Karcsiból, a lányok már kivülről fújják a történeteit és reklamálnak, ha valamit nem úgy mond, ahogyan azt kell.

Nincsenek megjegyzések: