2010. május 29., szombat

Évzáró

Az óvodai évzáróra nagyon készültünk, a lányok a csoportjaikban készítették elő műsort, Julcsi nagy titokban, mintha mi sem történne, Anna pedig lelkesen, fecsegősen. Itthon pedig lelkesen vágtuk, festettük, ragasztottuk az ajándéknak szánt tündéreket, és ebből az egy szempontból szerencsés volt a sok eső, mert nem a kerti játék helyett kézműveskedtünk, hanem a kényszerből bent töltött időben, mindannyiunk örömére. Íme, az eredmény:

Sajnos logisztikai nehézséget okozott, hogy egyedül voltam velük, mert fél órás eltéréssel kezdődött a két ünnepség és közben még szívesen részt vettünk volna az angolos csoport bemutatóján, de ez lehetetlen volt. Anna így sem nagyon akart a gyerekekkel maradni, ha kezdés előtt tíz másodperccel dobtam volna be a csoportjába, nem szerepelt volna. Igaz, így sem tette, de kint állt a többiekkel. A haját pödörgette, nézegette a plafont, vagy lesütötte a szemét - megértem én, hasonlóképpen éreztem gyerekkoromban, így kelthettem magamban azt az érzést, hogy senki nem lát. Aranyos kis Kormi cica fejdísze volt és az egész félszeg megjelenése aranyos volt.


Julcsi lelkesen énekelt, csúfolódó dalocskákat olvastak egymásra a külön csoportokban egymással szemben sorakozó fiúk és lányok. Az első szerepet ő is elbliccelte, de aztán hangosan kurjantotta a másodikat. Olyan volt a társai között, mintha egy bölcsis kistestvér került volna a társaságba, mindenki föléje magasodott. Olykor megsajnáltam, láttam, rossz érzés volt neki, amikor a korsó körbeadásánál a két mellette álló lány egyszerűen kihagyta őt a körből, kiesett a látókörükből, egymásnak adták a korsót, Julcsi hiába nyúlt utána.


Ismét elszomorodtam, milyen kicsi is a mi családunk, a nagycsaládról szőtt álmaim nem valósultak meg. Sok gyerekkel ott volt a nagymama, nagypapa, apuka, anyuka, rokonok, mi pedig hármasban próbáltuk felvenni a harcot az idővel, hogy mindenütt jelen legyünk. Nem sikerült, de azért igyekeztem, nehogy az én szomorúságom miatt a lányok se élvezzék az eseményeket.
Sajnos az életünkben jelenlévő egyetlen családtag apukám, több nagyszülő nem él, nekem nincs testvérem, Karcsi tesói meg gyakorlatilag olyanok, mintha nem is lennének, sosem találkozunk. Folyamatosan bennem van a kérdés, hogyan lehetne pótolni ezt a hiányt a gyerekek életében.

Csütörtökön táncbemutató is volt, aranyosan ugrabugráltak a gyerekek. Szeretném, ha jövőre néptáncra járnának majd, remélem, nekik is lesz kedvük hozzá.

2010. május 21., péntek

Erdélyi körút







Karcsi idén ismét koncertkörútra indult Erdélybe, és ezúttal sem egyedül vágott neki az útnak. A lányok három nappal később követték, bár minden az indulás ellen volt: Annának begyulladt a torka, Julcsi lefejelte az ágyat. Végül Anna szinte tünetmentesen indult útnak, Julcsi pedig a szemöldöke alatt egy csinos ki tapasszal, ami egy majdnem egycentis repedést takart.
Segesváron érték be az apukájukat, és rögtön a koncertteremben találták magukat, ahol életükben először meghallgattak egy koncertet, elég nagy türelemmel és közepes figyelemmel. Aznap jutott még nekik városnézés, és vacsora a Gaudeamus Alapítvány kollégiumában. Már az első estén feltűnt, milyen jól viselik az utazást, és ez végig így volt, szinte mindent élveztek, sokat nyüzsögtek, szaladgáltak, akkor aludtak, amikor lehetőségük volt rá (például a székelyudvarhelyi és a nagybányai koncert alatt). Minden új helyen azonnal feltalálták magukat, még az óriási méretű kaukázusi juhászkutyákkal is jól kijöttek, a vendéglátókkal beszélgettek, az amerikaiak előtt Julcsi váratlanul egy What's your name kérdéssel állt meg, Anna hosszan nótázgatott magában az autóban, majd együtt énekelték az évszakhoz kevéssé illő Szálljatok le, szálljatok le karácsonyi angyalok kezdetű Gryllus dalt, hangosan, kitárt karokkal, mint valami varázsló éneket..., és csak néha-néha veszekedtek.

2010. május 8., szombat

A lányok és az idegenek

Julcsi mindig is nyitott volt az emberek felé, Anna viszont eléggé visszahúzódó, még az ismerősökkel is. Tegnap nagyon örültem, mert a 100 Folk Celsius koncert alatt az ovis barátnőjével játszott, ez volt az első alkalom, hogy Julcsi nélkül is szóba állt egy gyerekkel.
Aztán este Monoron járt egy gospel kórus, akiket a helyiek láttak vendégül éjszakára. Mi is meghívtunk két embert, egy 37 és egy 22 éves férfiember jutott nekünk, a szólista és a zongorista, nagyon szimpatikusak voltak, jót beszélgettünk este..., már miután a lányok hagyták, mert éjjel 11-kor mentek csak aludni, addig zsizsegtek. Köztük az én visszahúzódó Annám. Reggel meg alig várták, hogy felébredjenek a fiúk, rájuk vetették magukat és le nem szálltak róluk az indulásukig. Egyrészt örülök, hogy nyitottak, másrészt néha szemtelenül bizalmaskodóak, valahogy meg kellene tanítani nekik, hogy sok embernek ez esetleg nem esik jól.
Nagyon örültem annak is, ahogyan fogadták, amikor délelőtt összefutottunk az utcában egy nénivel, aki a biciklijén hazatolta őket, gyakorlatilag túszul ejtett minket, virágot szedett nekünk a kertjében, megetetett keksszel, megmutatta a kertet, a bácsi felállította a házi eszkábálású csúszdát, ami régen volt használatban és amiről végül két kismalac került le. A bácsi majdnem sírva fakadt, milyen jó, amikor gyerekek vannak a háznál, a néni lelkesen magyarázott nekik mindenről, én meg csak néztem, hogy kerültem ebbe a régi-falusias-öreges házba, ahol elsőre háromszor meggondolja az ember, mihez érjen hozzá, de ami aztán lakónak nagy lelkesedésétől és szeretetétől kedvessé válik. Julcsi még egy szál százszorszépet is adott a bácsinak, a spontán szedett és átnyújtott virágaival már sokakat levett a lábukról, most Imre bácsit is.