2010. május 29., szombat

Évzáró

Az óvodai évzáróra nagyon készültünk, a lányok a csoportjaikban készítették elő műsort, Julcsi nagy titokban, mintha mi sem történne, Anna pedig lelkesen, fecsegősen. Itthon pedig lelkesen vágtuk, festettük, ragasztottuk az ajándéknak szánt tündéreket, és ebből az egy szempontból szerencsés volt a sok eső, mert nem a kerti játék helyett kézműveskedtünk, hanem a kényszerből bent töltött időben, mindannyiunk örömére. Íme, az eredmény:

Sajnos logisztikai nehézséget okozott, hogy egyedül voltam velük, mert fél órás eltéréssel kezdődött a két ünnepség és közben még szívesen részt vettünk volna az angolos csoport bemutatóján, de ez lehetetlen volt. Anna így sem nagyon akart a gyerekekkel maradni, ha kezdés előtt tíz másodperccel dobtam volna be a csoportjába, nem szerepelt volna. Igaz, így sem tette, de kint állt a többiekkel. A haját pödörgette, nézegette a plafont, vagy lesütötte a szemét - megértem én, hasonlóképpen éreztem gyerekkoromban, így kelthettem magamban azt az érzést, hogy senki nem lát. Aranyos kis Kormi cica fejdísze volt és az egész félszeg megjelenése aranyos volt.


Julcsi lelkesen énekelt, csúfolódó dalocskákat olvastak egymásra a külön csoportokban egymással szemben sorakozó fiúk és lányok. Az első szerepet ő is elbliccelte, de aztán hangosan kurjantotta a másodikat. Olyan volt a társai között, mintha egy bölcsis kistestvér került volna a társaságba, mindenki föléje magasodott. Olykor megsajnáltam, láttam, rossz érzés volt neki, amikor a korsó körbeadásánál a két mellette álló lány egyszerűen kihagyta őt a körből, kiesett a látókörükből, egymásnak adták a korsót, Julcsi hiába nyúlt utána.


Ismét elszomorodtam, milyen kicsi is a mi családunk, a nagycsaládról szőtt álmaim nem valósultak meg. Sok gyerekkel ott volt a nagymama, nagypapa, apuka, anyuka, rokonok, mi pedig hármasban próbáltuk felvenni a harcot az idővel, hogy mindenütt jelen legyünk. Nem sikerült, de azért igyekeztem, nehogy az én szomorúságom miatt a lányok se élvezzék az eseményeket.
Sajnos az életünkben jelenlévő egyetlen családtag apukám, több nagyszülő nem él, nekem nincs testvérem, Karcsi tesói meg gyakorlatilag olyanok, mintha nem is lennének, sosem találkozunk. Folyamatosan bennem van a kérdés, hogyan lehetne pótolni ezt a hiányt a gyerekek életében.

Csütörtökön táncbemutató is volt, aranyosan ugrabugráltak a gyerekek. Szeretném, ha jövőre néptáncra járnának majd, remélem, nekik is lesz kedvük hozzá.

Nincsenek megjegyzések: