2010. szeptember 29., szerda

Ilyenek a gyerekek

Türelmetlen voltam, kiabáltam Julcsival, mert nem hagyott dolgozni. Aztán beláttam, hogy nem volt jogos, hiszen semmi rosszat nem csinált, csak velem szeretett volna lenni. Bocsánatot kértem tőle, elmagyaráztam, hogy tülrelmetlen vagyok, mert sok a dolgom és fáradt is vagyok. Erre ő átölelt és az mondta: "A gyerekek sosem haragszanak az anyukájukra".

És aznap Anna is mondott valamit, amit fel kellene jegyeznem, olyan szép volt, de elfelejtettem.

2010. szeptember 25., szombat

A mi kis családunk




Ismét fesztivál


Ezúttal Vecsésen jártunk a lányokkal a káposztafesztiválon. Összességében nagyon jó élmény volt, egy nagy riadalommal, amit gyorsan el is mesélek, hogy aztán már csak jó következzen.
Annát elvesztettem egy percre, ami egy életnek tűnt. Már itthon a piacon is feltűnt, hogy ha nem lát, elkezd szaladni. Többször mondtam neki, hogy ne tegye, álljon egy helyben, hiszen úgyis ott vagyok két méteren belül. Ma a hatalmas tömegben mellettem állt, de nem vett észre és elkezdett az emberek lába között szaladni. Szerencsére azonnal elkezdtem keresni, kiabáltam, merre van, Julcsit gyorsan rábíztam az arcfestő nénire. Az emberek mutogattak, merre szaladt, üldözőbe vette, és végül megláttam, ahogy rohan el tőlem egyre távolabb. Még jó, hogy nekem nagyobb a lábam.

A lányokat szépen kifestették, és hallottunk jó kis koncertet is a Holló együttestől, megzenésített versekkel. A színpad előtt egy középsúlyos értelmi fogyatékos, állami gondozott gyerekekből álló csoport ujjongott, nagyon jó hangulatot teremtettek, annyira örültek a zenének, táncoltak, énekeltek, ugrándoztak. Julcsi is lelkesen elvegyült közéjük (Anna rajtam csimpaszkodott, vagy ahogy kisebb korában mondta, kumpaszkodott). Julcsi beállt énekelni is, és az énekes bácsinak annyira megtetszett, hogy felvitte magával táncolni. Kérdésre szépen elmondta, mi a neve, hány éves (erre a bácsi: nem sok az egy kicsit?..., erre én: bőszen bólogatok, hogy de igen, annyi), és hogy szokták szólítani, majd gyönyörűen ismételte a lépést, forgott is. A bácsi gratulált, és kérdezte, honnan tud ilyen jól táncolni. Gyorsan rávágta: Kitaláltam.
Utána sokszor elmondta, mennyire megdicsérte őt a bácsi és ő mennyire megszerette ezért.

Vettünk gumicukrot, hintáztunk, kaptam magamtól kecsketejből készült szappant és krémet az ekcémámra, szóval nagyon jó kis nap volt.

2010. szeptember 24., péntek

Jujjj

Na, azt nem írom le, ma miket csináltak a cicával, mert Karcsi szerint akkor kijönnek hozzánk az állatvédők.
Mindenestre a lányok most egy ideig nem nyúlhatnak hozzá.
De még mindig szeret minket.

2010. szeptember 23., csütörtök

Sokattűrő macska

Szegény cicánk ma elég furcsa helyzetbe került, nem szívesen lettem volna a helyében. A lányok játszottak a szobájukban, aztán mesét néztek, beszélgettünk a nappaliban, vacsiztak, elkészültek a lefekvéshez, amikor halk nyávogást hallottam, azonosíthatatlan helyről. Kerestem bent, kerestem az ablakon kitekintve, de nem láttam sehol. Egyszer csak előugrott a komód fiókjából, amit Anna huncut vigyorral nyitott ki, látva tanácstalanságomat. Szegény pára két órát tölthetett odabent. De még mindig szeret minket. Igen, Annát is.

Úgy szeretlek, mint...

Ma megtudtam, mennyire szeret engem a lányom.
Ááááá, nem olyasmi, mint az emberek a levesben a sót, nem is holmi legjobban a világon.
"Anya, én úgy szeretlek téged, mint a Kata nénit!" - mondta Julcsi hirtelen szeretetrohamában.
Jót nevettem és örültem is, mert Kata nénit nagyon szereti:)

2010. szeptember 19., vasárnap

Kisváros

Amikor Monorra költöztünk, kicsit aggódtam, mit fogunk csinálni egy számomra unalmasnak tűnő kisvárosban.
Azóta kialakult körülöttünk egy meglehetősen mozgalmas, érdekes világ, sok baráttal, kicsikkel és nagyokkal egyaránt.
Azt sem mondhatjuk, hogy a lányok provinciális környezetben nőnek fel. Csak egy jelenet tegnap délutánról: elmentünk a sétálóutcába, ahol néptáncosok találkozója, bemutatója volt, színes, érdekes műsorral. Julcsi az elejét a számomra leírhatatlan nevű, magyarosan ejtve és írva Csencsó ölében töltötte, aki egy Szingapúrban élő kínai hegedűművész, és akinek előző nap Karcsival volt koncertje. A második felében Krisztina vette át Csencsó helyét, egy 21 éves moldvai csángó lány, aki pár hónapja költözött Monorra, és gyakran talákozunk. Szóval angolul és csángóul zajlottak a beszélgetések a tegnapi multikulturális közegben.
Ma pedig misén voltam a lányokkal. eddig csak egyedül mentem, számukra ez volt az első alkalom, és Marika néninek hála, jól érzeték magukat. Tibor atya külön üdvözölte őket, keresztet rajzolt a homlokukra, amit Julcsi azóta is érez, és nézegeti, látszik-e. Jelenlétünk eredményeképpen a mise végén egy rózsaszínű és egy fehér póni állt meredten az oltár előtt az első sorban.

2010. szeptember 13., hétfő

Mire jó egy cica

Üvegmatrica helyett ablakdísz:














Sötétben világító párna:














Modell fogorvos-tanoncoknak:














Bizonyíték, hogy van, akinek még nálunk is kisebb a keze:

Szülinap



























2010. szeptember 9., csütörtök

Események dióhéjban

Elkezdődött az ovi. A lányok vidámak, szeretnek járni, és délután is jól eljátszanak egymással itthon. Anna is sírás nélkül vette az ovikezdést, szerintem már szeret ott lenni, bár ő ritkán vallja be, hogy tőlem tíz centinél nagyobb távolságban is jó lehet.
Van egy új pótnagymamánk, Angéla néni, akivel nagyon szeretik egymást. Lelkesen hancúrozik velük, rajzolgatnak, szerepjátékoznak órákon keresztül. Annyira örülök neki.
A kisház kész lett, Chen megérkezett, napokon keresztül nálunk volt a barátjával, egy új-zélandi fiúval, ma pedig átmentek az új részbe.
Karcsi lassan fel tudna építeni egyedül egy házat, annyit dolgozott már a miénken.
Én elkezdtem dolgozni, ideális helyen, félállásban, főként itthonról. Ráadásul érdekes is a munka (cikkeket fordítok az olasz katolikus médiából), kedvesek a kollégáim, és ami hab a tortán, életem első olyan főnökével találkoztam, aki tökéletes erre a feladatra. Vannak elvárásai, de nem nehezíti meg feleslegesen mások életét.
Ma van Julcsi szülinapja, most épp nagypapival hancúroznak a szobában. Kapott póniházat, sőt, kap még egy bébipóniházat is, nagyon-nagyon örül. Köszönjük Edinának, hogy beszerezte a szuper ajándékokat az osztrák bolhapiacokon. És persze nagypapinak, hogy elhozta.

2010. szeptember 1., szerda

Hűha

Anna féltékeny típus, ez már nagyon régóta látszik, nálunk mindig a kisebb gyerek volt inkább féltékeny a nagyobbra. Ez így rendjén is van, ő ilyen. Hízelkedő és követelőző kiscica. Viszont egyre furcsább helyzetekben tör elő a féltékenység. Az még érthető volt, hogy ha Julcsit megdicsérem valamiért, rögtön szól, hogy ő is ügyes, ő is szép, ő is kedves, és egyébként is. Egyébként meg tényleg, ő is szép, kedves, ügyes... Pár napja a cicára mondtam, hogy milyen aranyos, rögtön sértődötten kiáltotta, hogy "Én is aranyos vagyok". Már ez is vicces jelenet volt, de a kkor már nem bírtam visszafojtani a kuncogásomaat, amikor ugyanez egy mesénél is megismétlődött. Szép csendesen nézték, amikor is az egyik szereplő kapott egy kis állatkát ajándékba, és a többiek megjegyezték, hogy milyen aranyos. A csendből Anna felhorkant: "Én is aranyos vagyok!!!!".

Már itt tartunk

Azért ezen meglepődtünk. Főleg, ha azt vesszük, hogy nem akarunk benti cicát. De már mindent szabad neki. Csak sajnos prüsszögök, orrot fújok már egész nap, úgyhogy cica hamarosan kiköltözik a kertbe. Kár.
C