2011. február 27., vasárnap

Farsang

Egy fehér cicával és egy menyasszonnyal érkeztem az ovis farsangra. A cica csakis négykézláb volt hajlandó közlekedni, a menyasszony pedig nem volt hajlandó lecserélni az örökké a szemébe csúszó fátylat a szépséges koszorúra - mindketten szépek voltak és beleélték magukat a szerepükbe.

Szépséges, kacér menyasszony:


A legjobb barátnő katicalány szerepben:


Julcsit csak heves Sicc, cica kiáltásokkal lehetett elűzni a dobogóról:


Ilyenek a legjobb barátnők (Flóra katica lett volna, de amikor megtudta, hogy Julcsi cica lesz, ős is inkább a régi cicajelmezt vette fel):


Fánkevő verseny: Kata néninek nem volt könnyű dolga, amikor Julcsi magasságához kellett igazítani a csoport zsinórját:


Akivel a legjobban lehet mulatni:


Julcsi a fánkevő-verseny után szemfüles volt és átment Anna csoportjába szörpivó-versenyre:


Szende menyasszony:


Vasárnap voltunk egyházi farsangon a művelődési házban. Több mint négy órát töltöttünk ott, és minden percét élveztük (na jó, volt egy kis sértődés is közben, de elmúlt). Láttunk sok jelenetet, Anna csak akkor szeppent meg és jött oda hozzám mindig, amikor felbukkant a színen egy ördögfigura, de csak annyit kellett mondanom, hogy ez csak egy szereplő, aki beöltözött, és már szaladt is vissza az első sorba a nyuszifüleit lobogtatva. A jelmezversenyben Julcsi harmadikként ment fel a színpadra, aztán nem volt hajlandó lejönni, fent nyávogott végig a többi jelmez bemutatója alatt. Többször rákérdeztem a szervezőknél, leszedjem-e, de mindenki azt mondta, maradjon. Vicces volt.
A tombolán nem nyertünk semmit, ezen Julcsi kicsit megbántódott, mert tanúja volt, hogy keresgéltünk és vittünk be mi is ajándékokat, el is magyaráztam neki, hogy talán mi is nyerünk valamit, de hát egy ötévesnek a talán - most már tudom - értelmezhetetlen. Szerencsére kapott egy kis pónit a legjobban átélt alakításért (amit másnap elvesztettünk). Amúgy pedig nem árt megtanulni, hogy nem mindig neki jut minden. Főleg azután, hogy nyert fél óra műsoridőt a színpadon.
Barátkoztunk, beszélgettünk, táncoltunk, tökéletes este volt. Éjfélkor kerültünk ágyba.

2011. február 13., vasárnap

Nyúlcica

Julcsi cica lesz a farsangon, elkezdtem készíteni a jelmezét, egyelőre nem nagy sikerrel. Elkészült a fül, felpróbálta, belenézett a tükörbe és ennyit fűzött a látottakhoz: úgy nézek ki benne, mint egy döglött nyúl.
Valóban nem túl cicás, nekem inkább csacsis. Julcsi egyébként most körülbelül úgy is érzi magát, mint egy döglött nyúl: lázas és hány.

2011. február 10., csütörtök

Nem megy

Mostanában nem érzek indíttatást a blog írásához, pedig a lányok élete továbbra is végtelenül izgalmas, napról napra megcsodálom őket, amiket tesznek, mondanak.
De talán most jött el az az idő, hogy monomániás (gyerekmániás) anyukából kezdek kissé visszatérni a külön kis életembe is, arról pedig nem szól a blog, mert alapvetően tartózkodó - bár időnként látszólag nagyszájú - ember lévén nagyjából úgy tudom összefoglalni, hogy ahhoz senkinek semmi köze. Na nem mintha titkos lenne, de mégis csak az enyém.

Anna hihetetlen akarata egyre hihetetlenebb, a múlt héten úgy éreztem, ha ez így megy tovább, egy merő ordítás lesz az életünk. Képes bármelyik pillanatban elkezdeni visongani, és aztán órákon át folytatni. Én meg, ha épp nem csípőből ordítok vissza, váltogatom a taktikákat, de igazán hatékonyat még nem találtam. Illetve szerencsére valami történt, mert két napja megszűnt az állandó ribillió. Talán a múlt héten csapódott le benne, hogy kedvenc Eszter nénije január elejétől elment az oviból. Ő ha valakit megszeret, más nem létezik számára, és ebből következően a másik nagyszerű óvónénijét nem nagyon méltatta figyelemre. Pedig azt hiszem, nála jobbat keresve sem találnánk. Most kezd megbarátkozni vele (illetve már régóta barátkozik, csak nem vallotta be).
Egyébként ha jó kedve van, megállás nélkül viccelődik, és mindannyiunkat elszórakoztat a magánszámaival.

Julcsi egyre megértőbb, mosolyt fakasztó módon kommentálja húga dühkitöréseit, sőt, néha sikerül is kezelnie. Barátságos, érdeklődő, szívesen fordul az emberekhez, és ők is hozzá.
Mindketten csodaszépen és fantáziadúsan rajzolnak. Julcsi képregényeihez foghatót még nem láttam, igaz, más gyerekkel sosem voltam napi kapcsolatban életem során. Anyai büszkeségem mégis azt mondatja velem, hogy nagyon különleges, amit csinál.

Igyekszem elvinni őket minden hétvégén valahová, színházba, koncertre. Láttuk a Kacor királyt, és voltunk a Fabula bábszínházban is. Ez utóbbi kár, hogy nem a szomszéd sarkon van, mert mindennap mennék szívesen. Valahogy így kellene szólni a gyerekekhez mindnekinek, aki ezt csinálja: csillogó szemmel nézték, énekelték végig a lányok.