2011. március 20., vasárnap

Három és fél nap szülők nélkül

Karcsival elmentünk Párizsba, a lányok pedig átköltöztek Mariannékhoz erre az időre.
Még az utolsó pillanatban is haboztam, menjek-e, pedig már régen megvolt a repülőjegy. Most először hagytuk itt őket mind a ketten. Tudtam, hogy jó kezekben vannak, de azért nagyon hiányoztak, és aggódtam is értük, hogy megviseli őket a távollétünk.
Ehhez képest ők nagyon jól szórakoztak, naná, hiszen szórakoztatták, kényeztették őket. Mariannt még arra is rávették, hogy hozza el őket ebéd után az oviból. Ő azt mondja, nem volt nehéz meggyőzniük erről, mert nagyon aranyosak voltak. Mivel a barátaink tudják, hogy a lányok velem sokat nyafognak, próbálgatják az akaratukat, a türelmemet, csodálkoztak, milyen vidámak és nyugodtan végig, és vajon mikor tör ki a felhalmozódott feszültség. Nem tört ki, örültek nekünk és az ajándékoknak is, szerencsére. Mondjuk Anna sebesre rágta a távollétünk alatt a nagyujján a köröm mellett bőrt, úgyhogy azért egy kis szorongás volt benne, de ez benne volt a pakliban. (Ráadásul mindketten rágják a körmüket, úgyhogy velem sem lehet fenékig tejfel a gyermekélet, van min szorongani akkor is, ha itthon vagyunk.) Julcsi is elsírta magát a telefonban, hogy miért nem csak két napra mentünk, de aztán játszott tovább.

Párizs szép volt, magával ragadó. Egy napot egyedül sétálgattam, egyet Karcsival, aztán ismerősöket látogattunk.



Ilyen csokiboltok csábítják be az arra sétálókat:


Lili néni eljött Klárival a koncertre, ezt muszáj betennem, nem mindennap találkozik az ember ilyen bájos és életerős 95 évessel:


Csacsikat is fotóztam a Luxemburg-kertben:

Nincsenek megjegyzések: