2012. január 18., szerda

Ezt is le kell írni

Tulajdonképpen azért írom a blogot, hogy a gyerekeim majd vissza tudják olvasni, hogyan is telt a gyerekkoruk. Akkor viszont nem maradhatnak elhallgatott részletek, így hát leírom, hogy Annát ma jól elfenekeltem. Folyamatosan kiabált, és amikor rászóltam, megállás nélkül ordított, perceken át. Próbáltuk megfenyegetni, hogy visszavisszük az oviba és mégis ott kell aludni (ma meglepetés-hazajövetel volt ebéd után, mert ráértem). Nem hatott, egyre hangosabban kiabált, mire beküldtem a hálószobába. ott viszont Julcsival kezdett el erőszakoskodni, és akkor csattant(am) el. Hááááát, nem vagyok rá büszke, sosem, ha így alakul.
Ráadásul még meg is értem, nekem is jólesne néha jó hangos, folyamatos ordítással megszabadulni az összegyűlt feszültségtől. Lehet, kipróbálom:) Azért némi gyakorlatom van már.

Ja, és tegnap megfogadta, hogy mindig jó kislány lesz. Szépen elrakodott, önállóan felöltözött, kikészítette este a mesét, és nagyon de nagyon stréberkedett:) Úgyhogy tegnap ismét megerősödött bennem, hogy rá a pozitív megerősítés hat, minél inkább dicsérem, annál inkább igyekszik. Sajnos erről az előbb pár percre megfeledkeztem.

Mindenesetre most békésen játszanak. Órákon keresztül tartanak a szerepjátékaik, ügyesen reagálnak egymásra, kölcsönösen tesznek javaslatokat a folytatásra, én meg büszkén hallgatom fél füllel.

Nincsenek megjegyzések: