2012. május 21., hétfő

Bicebóca Anna

Tegnap délután Anna megütötte a lábát, rejtélyes módon, mert kábé hatvan centiről ugrott le egy puha ágyra a lányok elmondása szerint. Mindenesetre azóta nem tud ráállni. Cipelem. Mindenhová. Illetve itthon négykézláb szalad, így is nagyon gyors.

Karcsi nem hitte le, hogy fáj neki. Én meg nem hiszem el, hogy nem lehet ezt elhinni. Ha egy ötéves gyerek öt órán át nem áll rá a lábára. Állította, hogy szimulál.

Egyrészt akkor is megvigasztalom, ha nem vagyok biztos benne, hogy komoly a baj. Másrészt ismerni kell Annát. Minden apróság miatt sírva fakad, hisztizik, követel, őrjöng, ha nem úgy alakul, ahogy ő akarja. Viszont ha valami baja van, beteg, náthás, köhög, azt titkolja. Nem szabad elmondani senkinek. És nem is panaszkodik. Ha elmondom valakinek, megharagszik. Én is ilyen voltam (vagyok?), és eddig azt hittem, biztos valami félrecsúszott szülői hozzáállás miatt ("Azért tüsszögsz megint, mert nem vettél sapkát", "Már megint nem öltöztél fel rendesen" és társai), de már úgy sejtem, ez is genetika. Én sosem mondtam neki, hogy azért köhög, mert nem vett fel sapkát.

Szóval fáj a lába. Nagyon. De nincs eltörve. És titok, úgyhogy ezt most nem olvasta senki...

2012. május 20., vasárnap

Elektromosság és feszültség

Néhány hete beszélgettünk erről, most jut eszembe megörökíteni.

- Julcsi, amikor működésben van a hajszárító, nem szabad megnyitni alatta a csapot, mert a hajszárítóban áram van, a víz vezeti az áramot, és ebből nagyon komoly baleset, áramütés lehet.
- De anya, akkor a rája hogyan úszhat a víz alatt?

És egy tegnapi. Amikor ebédnél épp elkezdtem haragosan szapulni Karcsit valamiért:

- Anyaaaaa, szerinted ezt épp most kell csinálni?
- Igazad van Julcsi, nem kellene.
- Akkor légyszíves győzd le magad!
- Ezt honnan vetted?
- Hát a Lázár Ervin mesében Ló Szerafinnak is le kellett győznie magát.

2012. május 18., péntek

Vannak napok...

Vannak napok, amikor az anyai hivatás nem hivatás, hanem kényszermunka. Na, ma ilyen volt. Valaki azt mondta este a telefonban, ilyenkor valójában mi vagyunk idegesek, nem a gyerekek idegesítőek. De én ma fél nyolcig akartam aludni (kötőhártyagyulladásom van, álmos vagyok és fáradt, és egyébként is...), és ők reggel hattól fél nyolcig átláthatatlan csatateret varázsoltak a gyerekszobából, hajtogattak 20 papírhajót, amit a kiskádban úsztattak a fürdőben, tízszer bejöttek kérdezni, mondani, panaszkodni, árulkodni... szóval reggel hatkor még csendben voltam, sőt, még hétkor is, mégis ez történt, ha netán ideges voltam, annak hallható jele nem volt. Aztán lett, gyakorlatilag egész nap kiabáltam velük, az egész lakás csatatér, kupleráj, romhalmaz, az idegeim szintúgy ... mindez úgy, hogy amúgy egy csomó jó dolog történt velem, érdekes találkozások, jó hírek, kedves emberek....és mégis.
Miért tart egy óráig az ebéd, amikor öt falatot esznek összesen? Miért kezd Anna azonnal kiabálni, ha én telefonálni vagy beszélgetni kezdek (oké, gyakran teszem, de azért nem egész nap), miért terrorizál naponta százszor azzal, hogy éhes. Mintha éheztetném. Julcsi miért beszél velem úgy, mint normál családokban a 16-18 éves kamaszok? És miért nem bírja abbahagyni az őrjöngést, duhajkodást, miért hergeli magát egyre jobban bele?
Holnaptól vasszigor lesz. Ha elfelejteném, szóljatok!

2012. május 15., kedd

2012. május 8., kedd

2012. május 7., hétfő

Zsebicica

Zsebibaba cicánk nagyon beteg, két napja ápoljuk. Tegnap mérgezés volt a gyanú, ma pedig a másik állatorvos vírusos hashártyagyulladást mondott. Abban egyetértettek, hogy vagy túléli az éjszakát, vagy nem. Egyet túlélt, reméljük, ma is ilyen ügyes lesz. Már tegnap felkészítettem a lányokat arra, hogy talán elpusztul reggelre. Az oviban Julcsi első kérdése a cica volt, amikor mentem érte. Nagyon aggódott érte, de amikor kérdeztem, mit csinálunk ha elpusztul, egyszerűen annyit mondott, hogy szerzünk egy másik cicát.

Érdekes, emlékszem, amikor a gyerekkori cicám eltűnt, én nem akartam másikat, sőt, soha többé cicát, mert nekem ő volt a cica.

Mindenesetre egyelőre reménykedünk, hogy Zsebi, aki nem is cica, hanem öcsi, házibarát, természetes nyugtató rosszabb pillanatokra, igazi játszótárs, aki mindent eltűr - egyszóval igazán emberszabású - hozza a 30 százalékot és mégiscsak meggyógyul. Vagyis elkezdi a hétből a második életét.