2012. május 21., hétfő

Bicebóca Anna

Tegnap délután Anna megütötte a lábát, rejtélyes módon, mert kábé hatvan centiről ugrott le egy puha ágyra a lányok elmondása szerint. Mindenesetre azóta nem tud ráállni. Cipelem. Mindenhová. Illetve itthon négykézláb szalad, így is nagyon gyors.

Karcsi nem hitte le, hogy fáj neki. Én meg nem hiszem el, hogy nem lehet ezt elhinni. Ha egy ötéves gyerek öt órán át nem áll rá a lábára. Állította, hogy szimulál.

Egyrészt akkor is megvigasztalom, ha nem vagyok biztos benne, hogy komoly a baj. Másrészt ismerni kell Annát. Minden apróság miatt sírva fakad, hisztizik, követel, őrjöng, ha nem úgy alakul, ahogy ő akarja. Viszont ha valami baja van, beteg, náthás, köhög, azt titkolja. Nem szabad elmondani senkinek. És nem is panaszkodik. Ha elmondom valakinek, megharagszik. Én is ilyen voltam (vagyok?), és eddig azt hittem, biztos valami félrecsúszott szülői hozzáállás miatt ("Azért tüsszögsz megint, mert nem vettél sapkát", "Már megint nem öltöztél fel rendesen" és társai), de már úgy sejtem, ez is genetika. Én sosem mondtam neki, hogy azért köhög, mert nem vett fel sapkát.

Szóval fáj a lába. Nagyon. De nincs eltörve. És titok, úgyhogy ezt most nem olvasta senki...

Nincsenek megjegyzések: