2012. május 18., péntek

Vannak napok...

Vannak napok, amikor az anyai hivatás nem hivatás, hanem kényszermunka. Na, ma ilyen volt. Valaki azt mondta este a telefonban, ilyenkor valójában mi vagyunk idegesek, nem a gyerekek idegesítőek. De én ma fél nyolcig akartam aludni (kötőhártyagyulladásom van, álmos vagyok és fáradt, és egyébként is...), és ők reggel hattól fél nyolcig átláthatatlan csatateret varázsoltak a gyerekszobából, hajtogattak 20 papírhajót, amit a kiskádban úsztattak a fürdőben, tízszer bejöttek kérdezni, mondani, panaszkodni, árulkodni... szóval reggel hatkor még csendben voltam, sőt, még hétkor is, mégis ez történt, ha netán ideges voltam, annak hallható jele nem volt. Aztán lett, gyakorlatilag egész nap kiabáltam velük, az egész lakás csatatér, kupleráj, romhalmaz, az idegeim szintúgy ... mindez úgy, hogy amúgy egy csomó jó dolog történt velem, érdekes találkozások, jó hírek, kedves emberek....és mégis.
Miért tart egy óráig az ebéd, amikor öt falatot esznek összesen? Miért kezd Anna azonnal kiabálni, ha én telefonálni vagy beszélgetni kezdek (oké, gyakran teszem, de azért nem egész nap), miért terrorizál naponta százszor azzal, hogy éhes. Mintha éheztetném. Julcsi miért beszél velem úgy, mint normál családokban a 16-18 éves kamaszok? És miért nem bírja abbahagyni az őrjöngést, duhajkodást, miért hergeli magát egyre jobban bele?
Holnaptól vasszigor lesz. Ha elfelejteném, szóljatok!

Nincsenek megjegyzések: