2013. december 3., kedd

Reménytelenül

le vagyok maradva, lassan belenyugszom, hogy a lányok csak 6-7 éves korukig tudják majd nyomon követni a gyerekkorukat a blog alapján. Remélem, az emlékezetük alkalmas lesz arra, hogy innentől fogva maga tárolja, amit kell, amire érdemes emlékezni.

Julcsi lelkesen zongorázik, Kata néni, a tanárnénije tüneményes, nem csoda, hogy szeret járni. Igaz, a szorobánt is nagyon szerette tavaly, ezért aztán kicsit tartok tőle, nehogy ez a szerelem is elmúljon. Csütörtökön lesz az első fellépés:) Az iskolában, úgy tűnik, minden rendben van, bár sokat nem tudok, nem nagyon mesél. Illetve egyre többet, de ezért nap mint nap meg kell küzdenem. A tanulás nem okoz neki gondot, viszont mostanában mondogatja, hogy már nem szereti az iskolát. Talán mert nincs igazi barátnője az osztályban. Van sok lány, aki lehetne barátnő, valamilyen szinten az is, de nem az a szívbéli, mint Flóra volt az oviban (és van most is, csak ritkán találkoznak). Julcsi szereti megmondani, hogy is legyenek a dolgok, viszont meglehetősen más az ízlése, mint a látszólag hozzá hasonló lányoknak. Az oviban még jól ment, hogy ő dirigált: ki legyen az őzike, ki  a kutya, ki a napocska, és kezdődhetett a jelenet a rendezésében. Emi szülinapján lett világos: ő nem szereti, amit a többiek szeretnek, a többiek meg nem szeretnének mást csinálni. Igazi buli volt, hangos zenével, Julcsi pedig a fülét befogva ült a szoba közepén. Valahol értem, én sem bírnám, ugyanakkor ez még csak a kezdet, és könnyebb lenne, ha megpróbálna egy kicsit alkalmazkodni. Azért nagyon nem aggódom, csupa szeretet, csupa fantázia, a felnőttek és a kisebbek is szeretik, meg a nagy gyerekek is. Az osztályban pedig nem könnyű alkalmazkodni sok erős egyéniség között.

Anna remekül vette az akadályt, már az első nap kiderült, hogy minden várakozást meghazudtolva ő mégiscsak szeret iskolás lenni. Már az első nap sem mondta, hogy rossz volt. Vagyis csak jó lehetett, különben hangosan tiltakozott volna. És azóta is jó, van sok barátnő, különösen Lilla és Laura, és még sok más név is elhangzik. Aranyos kislányok, mindent együtt csinálnak, hamar elválaszthatatlanok lettek. Anna az iskolában csendes, szorgalmas, ügyes. Csendben ücsörög, de ha azt mondják neki, hogy akkor nem lesz példás a szorgalma, akkor inkább jelentkezik és mindent tud. Már kapott beírást is: sokszor elkésett. Na jó, a beírást én kaptam, hiszen én viszem, Viszont azóta kicsit szorong, sokszor fájt a hasa, és sürget reggel, nehogy elkéssünk. Szakkörre nem akar járni, egy roppant egyszerű okból: nincs ott anya. Hát ha nem, nem, végülis van itthon meseolvasás, kézműveskedés, olaszozás, zongorázás, barátnőzés, nagyon másra úgysincs szüksége egyelőre.
Anna tehát az iskolában kis eminens, kérdezik is a tanítónénik, itthon is ilyen-e. Hát nem. Sőt, nagyon hangos, mindig akar valamit, követelőzik, ellenkezik. Néha nehezen viselem, hogy csakazértse csinál úgy semmit, ahogy szeretném. Meg kellene tanulnom türelmesebbnek és okosabbnak lenni vele, mert erővel hiába feszülök az akaratának. Furfangos, okos. És bújós kiscica, az egyik pillanatban dühöng, aztán meg hízeleg.


2013. augusztus 18., vasárnap

Annyi minden történt...

... és nem írtam le. Julcsi tüneményes kis iskolás, lelkesen tanul, szereti az osztálytársait is. Igazi vezéregyéniség, de nem szít ellenségeskedést, mindenkit befogad, igyekszik igazságosnak lenni. Mármint általában. Kisgyerek még, baráti társaságban sokszor kirekeszt másokat a játék hevében, persze legtöbbször a saját húgát. Aki ezt hangosan juttatja tudomásra. Amúgy egész nap együtt játszanak, nagyon kreatívan, élvezetesen.

Szeptembertől Anna is iskolás lesz. Egyáltalán nem várja. Naná, hogy nem, hiszen Kovács Anna, akivel az oviban minden percet együtt töltött, másik iskolába megy. Újabb kihívás: összebarátkozni más gyerekekkel az iskolában. Remélem, nem lesz nehéz, hosszú folyamat, ő is egyre nyitottabb mások felé. De benne van az a másoktól való félelem is, ami rám annyira jellemző volt egész gyerekkoromban. Szerencsére neki van tesója, meg állandó társasági élet körülötte, így aztán folyamatosan edződik.

Julcsi napközis volt, Anna is az lesz, idén még biztosan. Julcsi elkezd zongorázni, ő akarta. Anna nem akar. Amit én szeretnék: valami képzőművészeti nevelést mindkettőjüknek, mert nagyon ügyesek. Ilyen azonban, úgy tűnik, nincs nálunk. Béni bácsi azt mondta, elég, ha jó anyagot kapnak: jó ecseteket, festéket, agyagot. Kipróbáljuk, ő már csak tudja.

Sokszor eszembe jut, hogy anyukám mennyire átitatta az otthoni légkört az irodalommal, versekkel, zenével, művészettel. Lelkiismeretfurdalásom is van, hogy nekem ez nem megy, viszont ahogy egyre nagyobbak lesznek a gyerekek, egyre inkább bekerül azért hozzánk is ez a fajta szellem. Julcsi már önállóan olvas, megjegyzi a könyv íróját, sőt, újabban még az illusztrátorát is. Rengeteg könyvet elolvastunk már esti mesének, egész regényeket is, Ruminit, Szegény Dzsonit, Csudálatos Maryt, most az élet játékát olvassuk éppen. A kocsiban pedig a Maszat-hegy cédéről, ismételgetjük itthon a rímeit, nagyon jók. Esténként pedig néha kérnek verset is. A zenét még szokni kell, nem szeretnek koncertre jönni. Viszont ha rádió, akkor csakis a Bartók rádió jöhet nekik.

Olyan jó lenne, ha az oktatásban jobban benne lenne ez a fajta kultúra, én kevés vagyok, hogy átadjam, a körülöttem lévő világban pedig szintén kevesen vannak, akik rendelkeznek vele. Például a hittanoktatásban annyira helye lenne, és annyira nyoma sincs. Visszanéztem anyukám karácsonyi műsorát a templomban a hittanos a gyerekekkel: Weöres Sándor, József Attila, nagy Gáspár versekkel, zenével, gyönyörű volt.

Amúgy nem panaszkodom, mert az iskola is jó, tanítónéni aranyos, Julcsi imádja, csüng rajta. Anna tanítónénije is nagyon szimpatikus. A plébániai élet pedig sokszínű, a nagy gyerekek foglalkoznak  a kicsikkel, ami már önmagéban egy kincs manapság, amikor senki nem foglalkozik senkivel. A családi nyaralás után a plébániai táborok voltak a legjobbak a nyáron. Most pedig tíz napot töltöttünk a Balatonon együtt: idén már tényleg pihenés volt nekem is. Nagypapi is lejött, külön bónuszként a lányoknak, és nekünk is. Jó volt ötösben és négyesben is, hiszen általában másokkal, másoknál nyaralunk. Persze a természetünket nem hazudtoltuk meg, találkoztunk barátokkal, akik a közelünkben éltek, nyaraltak. Gyerekkoromban mindig arra vágytam, bárcsak sok ember lenne körülöttünk, sok vendég, meg mi is mennénk. nem így volt. Lehet, hogy a mi gyerekeink majd arra vágynak, legyen végre egy kis csend?

2013. január 28., hétfő

És mégis...

Annyira örültem január közepén, hogy mindjárt vége a télnek és még nem voltunk betegek. Most pedig Anna itthon van, mert köhög, Julcsi miatt pedig rám telefonáltak az iskolából. Ráléptek az ujjára és nagyon sír. Bíztam benne, hogy semmi komoly, mert ő egy pici fájdalom miatt is nagyon sír (khmmmm, én is épp ilyen voltam). Sajnos nem így volt: kifelé állt a jobb kisujja. Megsérült a kisujja: röntgen, visszarendezés újabb röntgen, sín. Ebből a visszarendezés elég rossz látvány volt: lidokain injekció, majd kézzel ujj visszahajtása, mintha gyurma lenne - persze nem az, úgyhogy még az érzéstelenítő mellett is fájt.

Nem tud írni, nem tornázhat, és nem tudom, hogy lesz fekete párduc a cirkuszi előadáson. Viszont kézműveskedtünk délután, készítettünk könyvjelzőket kartonpapírból és fonalból, és együtt írtuk meg a matek házik, ő mondta, én írtam. Nagyon jó volt. És este hosszú mesélés lesz...